címlap • felhasználói feltételek
Autoimmunitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az immunrendszer a szervezet saját alkotóelemeit „idegen testnek” érzékeli, és elpusztításukra törekszik. Az elpusztítandó alkotóelemek (antigének) általában fehérjék vagy poliszacharidok, melyek a sejtek felszínén vagy annak belsejében találhatók. Az immunreakció során gyulladás alakul ki az érintett szövetben, és idővel a fehérjét szintetizáló sejtek, illetve a sejtek által alkotott szövet is károsodhat, végső esetben el is pusztulhat. Az autoimmun betegség gyűjtőfogalom, amelybe különböző betegségek tartoznak, a fenti reakció azonban mindegyikre jellemző. Immunológiai tolerancia: A limfociták keletkezése és érése közben mindig képződnek olyan sejtek (ún. autoreaktív limfociták), melyek saját antigéneket (autoantigének) képesek felismerni. A szervezetnek szüksége van tehát olyan mechanizmusokra, melyek megakadályozzák, hogy immunreakció induljon be az autoantigének ellen. Egy ilyen mechanizmus az immunológiai tolerancia, melynek során az immunrendszer „tolerálja“ a szervezet saját antigéneit és nem indít ellenük immunválaszt. Az immunrendszer különböző kontrollmechanizmusokkal biztosítja a immunológiai toleranciát. Centrális toleranciának nevezik azt a mechanizmust, amikor az érés során bizonyos autoantigéneket felismerő limfociták klonális delécióval eliminálódnak. Ez a kontrollmechanizmus a primér immunszervekben (a csontvelőben – T-sejtek és a thymusban – B-sejtek) történik és csak olyan autoantigénekkel szemben fejlődik ki, melyek ezekben a szervekben is megtalálhatók. Habár a folyamat jól működik és fontos szerepet játszik az autoimmunitás elleni védekezésben, nem képes megakadályozni, hogy érett autoreaktív limfociták kerüljenek a perifériára. Ezeket az elszabadult autoreaktív limfocitákat normális esetben a perifériás tolerancia mechanizmusai teszik hatástalanná. A perifériás toleranciának három különböző fajtája van. Klonális deléció a Fas/Fas-L rendszeren keresztül. Az autoreaktív limfociták folyamatosan